2014 aug. 14. - Jorge Bucay: levelek Claudiának

 

...amikor "kimutatok" valamit, akkor abból az előítéletből indulok ki, hogy nem látsz, amikor meg "demonstrálok" valamit, akkor pedig abból, hogy nem hiszel valamit. Ha azonban nincsenek előítéletek a veled való kapcsolatomban.... Hogyha igazán én vagyok, és megengedem, hogy igazán te legyél, akkor nem ítélkezem előre. Következésképpen nem mutatok ki neked semmit, nem mutatom meg, hogy mennyire szeretlek, egyszerűen csak én vagyok, és azt teszem, amit érzek. Nem törődöm vele, hogy látod-e vagy elhiszed-e. - Jorge Bucay: Levelek Claudiának
 

Mélységesen egyetértek Bucay gondolatmenetével. Hozzátennék még annyit, hogy rengetegen vagyunk jelen itt a facebookon, amely ahogy látom, hatalmas játszótere lett a kimutogatásnak és a demonstrációnak. Készülnek a "deszuperül is vagyok"-selfiek, az "ebbőlabárból-jelentkezemek", az "ezvanatányéromon"-fotók és mindezeken túl még ott vannak az egyéb posztolások is, idézetekről, hol közhelyekkel tűzdelt giccses képekről, elárvult állatokról, napi vicces vagy éppen meghökkentő dolgokról... stb. 
 

Úgy tűnik, hogy lett egy publikus arcunk. Amivel egyébként szerintem nincsen semmi baj. Sőt időnként szükség is lehet rá, mert nem lehet magunkból mindig mindent mindenhol megmutatni. Illetve lehet, csak annak következményei lehetnek... :-)
 

A lényeg azonban, hogy - tovább lépve Bucay gondolatmenetén - felmerült bennem a kérdés: Kinek szól valójában ez a publikus arc?
 

Valóban és minden esetben csupán a bizalomhatárunk védelmi vonala? Vagy nem lehet, hogy sok esetben nem is másoknak, hanem leginkább magunknak szól és időnként ezért demonstrálunk vele? Hogy valójában sokszor mi magunk nem hisszük el...? Hogy mi magunk nem látjuk...? ...és pontosan azért posztolgatunk a fentebbiek szerint, mert olykor még számunkra sem magától értetődő az, amit magunkról mutatni szeretnénk: hogy elég jók/szépek/okosak/boldogok/sikeresek/... stb. vagyunk, hogy szeretjük a szeretteinket és főleg, hogy igenis VAN ÉLETÜNK?
 

A magam részéről szeretlek látni benneteket. ...és azt, ahogyan a világot látjátok. ...ahogyan megélitek a mindennapokat. És nagyon szeretek beszélgetni. Akár írásban is. És tulajdonképpen szeretem a selfie-ket és a nyaralós képeiteket is... és mindazt, amit megmutattok magatokból. De leginkább a szemeiteket szeretem, amikor azon keresztül szűrődik át valami abból, ami Ti vagytok.
 

Legjobban azt szeretem, amikor mindannyian idetesszük magunkat, pont úgy, ahogy éppen puffan... és amikor szabadon lehetünk hülyék és suták, amikor megengedhetjük - a publikus arcunkon túl - azt is megmutatni, hogy időnként bénázunk. Amikor tudunk "csak úgy" együtt lenni. Önmagunkként. Akár itt is. Mert ez is egy hely... és ez is egy közösség.