2014 aug. 15. - Baudelaire: A kalács

Ma reggel kifejezetten valami lírára vágytam. Valamire, ami több érzést hoz fel bennem, mint gondolatot. Valamire, ami simogat, vagy megráz, ami a lelkem legmélyéig hatol... A Baudelaire-kötetemen akadt meg a szemem. "Valami vers! Ez remek lesz! Ráadásul még szimbolista is, tuti választás mára." - gondoltam.

A könyv azonban egészen máshol csapta fel magát, konkrétan a prózánál - mert Baudelaire novellákat is írt, nem is akármilyeneket. Szimbolizmus, gondolat és a mindent elsöprő érzés, ami legbelül, azon az eldugott kis pontomon megragad. Ez történt. Pontosan ez. Nem is fűzök most hozzá többet, jöjjön hát a novella: 

_________________

A kalács

Utaztam. A vidék, ahol jártam, lenyűgözően nagy és előkelő volt. valami abban a pillanatban kétségtelenül a lelkembe hatolt belőle. gondolataim oly könnyedén röpültek, mint a levegő; a közönséges szenvedélyek, amilyenek a profán gyűlölet és szeretet, most oly távolinak tűntek föl, mint a felhők, melyek lábaim alatt, a szakadékok mélyén vonultak tova; lelkem oly mérhetetlennek és oly tisztának tetszett, mint az ég kupolája, amely körém borult; a földi dolgok emléke csak szűrten és halkultan ért szívemhez, ahogyan az észlelhetetlen állatok csengettyűhangja, amelyek messze, nagyon messze, egy másik hely lejtőjén vonultak. A mozdulatlan kis tavon, mely fekete volt a saját mérhetetlen mélységétől, néha egy felhő árnya suhant át, mint egy égve repülő légi óriás köpenyének a tükörképe. És, emlékszem rá, ez az ünnepélyes és ritka érzés, melyet egy nagy, tökéletesen hangtalan mozgás idézett elő, félelemmel vegyes örömet ébresztett bennem. Röviden: hála az elragadóan szép környezetnek, amely övezett, tökéletes békében éreztem magamat saját magammal és a világegyetemmel, sőt, azt hiszem, hogy tökéletesen üdvözült állapotomban, mert minden földi bajról teljesen megfeledkeztem, többé már a hírlapokat sem tartottam olyan nevetségeseknek, a hírlapokat, melyek azt állítják, hogy az ember jónak született; - ekkor azonban, újítván követeléseit a gyógyíthatatlan anyag, arra gondoltam, hogy ellensúlyozom és enyhítem a fáradtságot és étvágyamat, amit ez a hosszú hegymászás okozott. Előhúztam zsebemből egy darab kenyeret, egy bőrpoharat, és egy palack bizonyos fajta elixírt, melyet a gyógyszerészek az idő tájt a turistáknak árultak, hogy alkalomadtán hólével vegyítsék.

Nyugodtan szeltem a kenyeremet, amikor valami halk neszre fel kellett pillantanom. Egy rongyos, fekete, borzas kis lény állt előttem; beesett és könyörgő szeme szinte elnyelte a kenyérdarabot. És hallottam, hogy halk és rekedt hangon ezt a szót sóhajtotta: kalács! Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, a nevet hallván, mellyel csaknem fehér kenyeremet nyilván megtisztelni kívánta, és levágtam egy jókora karéjt, és odanyújtottam neki. Lassan közeledett, és közben szemét le nem vette sóvárgása tárgyáról, aztán a szeletet elkapva, gyorsan visszaugrott, mintha félt volna, hogy kínálásom nem őszinte vagy hogy talán már megbántam.

Ugyanebben a pillanatban azonban hanyatt döntötte egy másik kis vadember: nem tudom, honnan került elő, és oly tökéletesen hasonlított az elsőre, hogy az ikertestvérének is lehetett volna tartani. Együtt hemperegtek a földön, csatázva a drága zsákmányért, és nyilván egyikük sem akarta testvérének áldozni a másik felét. Az első nekikeseredve üstökön ragadta a másodikat; az pedig annak fülébe harapott, és remek paraszt-káromkodás közepette kiköpött belőle egy véres darabkát. A kalács jogos tulajdonosa kis karmait a bitorló szemébe igyekezett süllyeszteni; az viszont minden erejét arra fordította, hogy fél kezével megfojtsa ellenfelét, míg a másikkal a maga zsebébe igyekezett csúsztatni a csata díját. A legyőzöttnek azonban új erőt adott a kétségbeesés: felegyenesedett és fejével a másik gyomrának rohanva földre terítette a győztest. Minek vázoljam tovább az undok küzdelmet, amely a valóságban tovább tartott, mint amennyit gyermeki erejük ígérni látszott? A kalács pillanatonként kézről kézre és zsebből zsebbe vándorolt; csakhogy, jaj, a térfogatát változtatta! és mikor végre kimerülten, lihegve és vérezve abbahagyták a küzdelmet, nem bírták folytatni, akkorára, igazat szólva, már nem volt többé hadizsákmány; a kenyérdarab eltűnt, akkora morzsákká töredezett, amekkorák a homokszemek, melyekkel elvegyült.

Ez a jelenet elkomorította előttem a tájat, és a csöndes öröm, melyben, míg észre nem vettem ezeket az emberkéket, a lelkem gyönyörködött, tökéletesen eltűnt; szomorú maradtam miatta, szüntelenül mondogatva magamban: „Van hát nagyszerű ország, ahol kalácsnak hívják a kenyeret, s ahol az oly ritka csemege, hogy szabályos testvérgyilkosságot és háborút képes szítani.”

(Szabó Lőrinc fordítása)