2014 aug. 20. - Polcz Alaine: Rend és rendetlenség

"Mi hol van egy fiókban, ez a lényegi rendhez tartozik, egyúttal az ember lényegi rendjéhez - vagyis hogy mi fontos, mi lényeges számára. Ez pedig már maga a személyiség."

Két korty kávé között, még nem teljesen felébredve pislogok körbe a lakásban. Valóban megmutatkozik itt (is) személyiségünk rendje és rendetlensége? Valóban lelepleződünk? Miről mesél mindaz, ami körbevesz bennünket? Miről mesélnek a tárgyaim, az, hogy minek hol a helye? És miről mesél az a tény, hogy az otthonomban rend van, de a fiókok... azok, szó mi szó - ugyan egy számomra egyértelmű rend szerint - de mégiscsak össze vannak hajigálva? Kivéve a dolgozószobát, mert ott a fiókokban sincs káosz. 1 éve, hogy ideköltöztem, de a lakásom még nincs befejezve... és fogalmam sincs, mikor kerül benne a helyére minden. Összességében valahogy mégis rend van, egy új rend a régi után és én szeretek itthon lenni. Így befejezetlenül is.

Van egy barátnőm. Nagyon szeret utazni és több évet töltött el külföldön. Közben lett egy kisfia. Az otthona azonban, jellegét tekintve, mit sem változott az évek alatt, mintha minden percben arra készülne, hogy útra keljen. Évek óta él ebben a lakásban, az élete nagyot változott, amióta visszaköltözött Magyarországra. Amellett, hogy anya lett, belevágott új dolgokba, vannak jól működő emberi kapcsolatai, mégis, az unalom az, amire panaszkodik.

A lakása mintha nem követte volna le azt a változást, ami benne végbement. Több lett ugyan a gyerekjáték, de a lényeget tekintve mégsem változott az élettere. Útra készen él - akár már holnap el tudna indulni külföldre, gyerekestől - éppen úgy, mint sok éve, mielőtt kiment külföldre, vagy amikor már kint volt és ingázott az albérletek között...  

Lehetséges, hogy az unalom időnként abból fakad, ha nem vagyunk hajlandóak lekövetni a bennünk végbement változásokat? Lehetséges, hogy ott is ragaszkodunk a régi mintáinkhoz, ahol már réges-régen meghaladtuk őket? ...és közben unatkozunk, megsértődünk az életre, mert elakadtunk abban az  űrben, ahol még mindig a régit akarjuk, ami már nincs, az újat pedig képtelenek vagyunk elfogadni és inkább nem lépünk át bele?

Időnként lelepleződünk. Olykor önmagunk előtt is. A lényegi rend - a személyiségünk rendje - azonban mindig belőlünk fakad. Ami nekem rend, az  számodra lehet, hogy káoszt jelent, mert mások vagyunk. Lelepleződünk tehát, de nem elsősorban az által, amiről a környezetünk, az otthonunk, a személyiségünk rendje vagy rendetlensége mesél rólunk. Sokkal inkább az által lepleződünk le, ahogy mások rendjéhez, káoszához viszonyulunk. Ez az, ami leleplez. A személyiségünkön nincs mit leleplezni. Csupán azon, hogy akik vagyunk, azt valóban hitelesen éljük e.