Egy közösségibb életformáért...

2014. nov. 30.

 
Nem titok, hogy időnként lelombozódom, amikor drasztikusan szembesülök a külvilággal, azzal a külvilággal, amiről van ugyan tudomásom, de mégis ott él a remény, hogy talán mégsem az a valóság. Néha azonban meginog bennem a hit.  Ez a hét ilyen volt. Mostanra azonban már van az a közeg, ami a megingások közepette is képes megtartani, ahogy magam is képes vagyok megtartani ebben a közegben másokat.
 
Konkrétabban...
 
...a héten két olyan hír ért el, ami végtelenül elszomorított. Az egyikben arról olvastam, hogy egy győri DM-ben nem segítettek a fiatalembernek, aki rosszul lett és összeesett a kasszánál. A biztonsági kamera felvette, ahogyan elfordulnak tőle, keresztül néznek rajta a vásárlók. Volt, aki átlépte és olyan is volt, aki ellopta(!) az éppen az életéért küzdő fiatalember pénztárcáját. Amikor pedig végre megkezdődött a mentők segítségnyújtása, lezárták a bejáratot, az emberek veszekedni kezdtek a biztonságiakkal, hogy "...DE MOST AKCIÓS A PELENKA, be KELL menni! MOST!" Mindezt úgy tették, hogy az újraélesztés a kasszáknál, az orruk előtt történt. Pontosan tudták, hogy mi a helyzet. Látták. De nem érdekelte őket. A másik elkeserítő hír az volt, amikor a Tolnán a lakosság hangosabbik fele (hinni próbálok abban, hogy nem a többség) és a városvezetés közös erővel kiutálta az árva gyerekeket, akik ott kaptak volna helyet - tizenketten - egy házban, családias közegben. 
 
Itt tart most társadalmunk. Hatalmas a hiány morálból, megértésből és empátiából. Ahhoz, hogy ez másképp legyen, fontos beleérkeznünk egy közösségibb életformába. Mégpedig egy szabad közösségi életformába, amelyet nem az egyformára nyírás vagy finomabban, a hasonlóvá alakítás tart össze, (vagy esetleg a közös ellenségkép), hanem a másik másságának, színeinek elfogadása és annak értékként történő kezelése - a közösség és az egyén síkján egyaránt. 
 
Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nehéz beleérkezni mindebbe egy olyan közegből, amiben a megfelelés és a többséghez való hasonulás volt a fő kapcsolódási pont. Ott minden másság hibának számít - már születéstől, vagy talán fogantatástól kezdve. A poroszos oktatási rendszer ezt a megfelelésre és egyformaságra épülő tendenciát tovább erősítette. Ebben nőttünk fel. Ahogyan már a szüleink is ebben nőttek fel. Éppen ezért fontos, hogy azt a közösséget, amibe beleérkezni igyekszünk, ne a félelmek és/vagy egy közös ellenségkép tartson össze, hanem a különbözőség tisztelete, elfogadása és értékként történő kezelése. Csak egy ilyen közeg képes visszafordítani azt az elértéktelenítő folyamatot, ami körbevesz bennünket és tetszik vagy sem, de az életünk része. Néha csak enyhébb formában, mint a fenti példák, de mégis jelen van bennünk...
 
Nem egyszer (sajnos rendszeresen) hallom, hogy valaki azért akar inkább egyéni Hellinger-állításra jönni, mert nem kíván a másik nyűgjével is foglalkozni. Csak a sajátja érdekli. Holott pontosan a közösségi tér hozhatná meg számára azt a gyógyulást, amit elérni szeretne. Adva kapna, mert egy jó közösségben mindig történik valami plusz. Mindig. Kölcsönösen hatunk egymásra és ha ezt egy elfogadó légkörben, figyelemmel és odaadással tesszük, ott az egyéniségünk is kibontja szárnyait. Mindezt nem egymás rovására történik meg, hanem együttműködve egy nagyobb jóért. Támogatva és megtartva egymást egyéni folyamatainkban. Ez történik minden élő, szeretetteli közegben. Ez történik a Hellinger-csoportokban is az állítások alatt. Minden jelenlévő gazdagodik a többiek története, fájdalma, oldódása által. És ez az, ami nem történhet meg egyéni állítások során.
 
A dobkör lényege - hasonlóan a Hellinger-csoportokhoz - az elfogadó, figyelemmel és odaadással teli közösségi élmény. Itt azonban nem a fájdalmakkal és problémákkal dolgozunk, hanem az örömmel, a szenvedéllyel és az önkifejezés szabadságával. Mindkettőben közös az aktív jelenlét. Közös, hogy az egyetlen hiba, amit véteni tudsz, ha kimaradsz belőle. :-) Sem a Hellinger-állításokhoz, sem doboláshoz nem kell tudnod semmit, amit már ne tudnál. Elég, ha jelen vagy. Figyelemmel. Odaadva magad. Hogy végre megtapasztalhasd a saját bőrödön, hogy elég jó vagy. Hogy számítasz. Hogy igenis van lelki kapacitásod adni magadból. És hogy igenis van bátorságod elfogadni mindazt, amit egy elfogadó közösség adni tud neked.
 
Természetesen nem csak a hellingeri út és hangok útja jelenthetik ezt a közeget. (Ezek csupán azok, amelyek számomra a legmeghatározóbbak...) Mehetsz, táncos, bringás, kertészkedős, jógás, buddhista, keresztény stb. közösségbe is. Bármi lehet jó közösség, ami a különbözőségek tiszteletére épül, nem pedig a kirekesztésre.  Keresd meg azt, ami a szívedhez közel áll! Érkezz bele!
 
És tudd, hogy kiemelkedően fontos a jelenléted! Mert ha minél többen mozdulunk el egy közösségibb életforma felé, csak akkor leszünk képesek a morális és értékválságot társadalmi szinten átalakítani.