Egy szakmai elvonulás élménybeszámolója

Egy többnapos szakmai elvonulás után kicsit nehezen töröm meg a csöndet. Összezárva lenni huszon-egynéhány emberrel 5 napon keresztül egy tanyán... mondhatnám, hogy nem könnyű helyzet. A magánszféra utolsó bástyáit is felszámolták a többágyas szobák és a közös használatú fürdő - az egyébként gyönyörű és kifejezetten barátságos helyen. Ez az alaphelyzet alkalmazkodást követel - egymáshoz és a megszokottól eltérő körülményekhez egyaránt. El vagyunk szokva ettől a közelségtől. Pontosabban ezt a fajta intimitást felnőttként már leginkább csak a társunktól és a családunk tagjaitól fogadjuk el.

Ami megkönnyítheti a helyzetet, az egyrészt a játékosság. Ha sikerül visszatalálni gyermeki énünkhöz és sikerül kicsit megfeledkezni magunkról, végre felfedheti magát egy belsőbb, közvetlenebb énünk. Ez a részünk segít abban, hogy rugalmasabban, több humorral kezelhessük a kihívást jelentő közelséget, a magánszféra hiányát. Ez a részünk az, amely a mindennapok darálójában sokszor láthatatlanná válik. E láthatatlanság egyik jellemző tünete a rugalmatlanság.

A másik lényegi pont a figyelem és az odafordulás - nem csupán egyetlen emberhez, hanem magához a közösséghez. Ehhez azonban bizalomra van szükség és nem csak a másik, de önmagunk elfogadására is, hiszen ilyen szoros együttlétben mi jelenlévők óhatatlanul lelepleződünk. Meg lehet próbálni óvni magunkat, tartva a pajzsot, amely mögött meghúzódhatunk. Egy ideig minden bizonnyal működni is fog mindez, ám 24 órában összezárva az egonak már túl sok energia kell az elhárításhoz és időnként feladja a védelmet. Ezek a feladások a lelepleződések pillanatai. Amikor megmutatkozik a valóság a szociális arcunk és az elhangzó "jól vagyok"szavak mögött. Ettől a ponttól válik igazán izgalmassá az együttlét, és mi mindannyian innentől kezdve sajátíthatunk el legtöbbet az útról, amin járunk. S ha már út, akkor él a közhely, mely szerint más ismerni az utat és más járni rajta. Nem elég az elméleteket megtanulni. A személyes megtapasztalást nem pótolja, mindössze tudatosabbá teszi az elméleti tudás. 5 nap intenzív együttlét elég arra, hogy megmutatkozzon a valóság azzal kapcsolatban, hogy hol is tartunk valójában, hogy készen vagyunk e szeretetben lenni vagy még hiányzik a bizalom és az önfelvállalás, így inkább még egy kicsit elzárkózunk.

Meglehetősen személyes élmény mindez, mégis fontosnak tartom megosztani, mert ugyanezek a folyamatok, kapcsolódások, érzések, állapotok, reakciók jelennek meg mindennapjainkban az életünkben is. S ha már legalább egy védett közegben képessé válunk önmagunkként felszabadultan jelen lenni a szeretetben, akkor előbb-utóbb képesek leszünk ezt "odakint" is megtenni. Akkor is, ha mindezt még a kívül maradottak trollkodásnak értelmezik...

Amikor egy therapeia-folyamatban (a szó értelmezéséről lásd aug. 8.-i írásomat) ott vagyunk Veled nem történik más, mint gondoskodás. A figyelemmel, tisztelettel történő feléd fordulás sosem szerepből történik - tehát nem a terapeuta általánosan elfogadott jelentéséből - hanem önmagunkként, önazonosan, szerepektől független hiteles reakciókkal. Így juthatsz el az ősbizalom állapotáig, amely kaput nyit a szeretetbe. S ha már legalább egyszer bejutottál azon a kapun, bátran mozoghatsz az életben kifelé. Tudni fogod, hogy van hova visszatérni akkor is, ha úgy sikerült, hogy kicsit kizártad magad. Mert mindig akad valaki, aki éppen belül van, figyel rád és kinyitja neked a kaput.

Kaput nyitni azonban csak akkor vagyunk képesek, ha éppen belül vagyunk a szeretetben vagy ha ki is esünk időnként, biztonsággal tudjuk, hogyan lehet visszajutni. Erről a megtapasztalásról szólt a megfizethetetlen értékkel bíró elmúlt 5 nap.