Megállás nélkül esik. Halkan, egyenletesen, csöndesen. Kinyitva az erkélyajtót mélyet szippantok a fás-növényes esőillatból, közben nézem az esőcseppeket a terasz korlátján összegyűlni. Figyelem leandereim dacolását az egyre sötétedő kora reggelekkel. Másodvirágzásukkal mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy az ősz menthetetlenül megérkezett. 

Az ilyen reggeleknek méltóságuk van. Mégsem szeretnék most semmiféle komoly témához nyúlni, mert nem a gondolat kapott el, hanem a hangulat... 

...ahogy esőkabátban, ernyővel felszerelkezve lépkedek a pékség felé,
...ahogy a fülhallgatóból szóló zene helyett most az eső neszeit és a lépéseim ritmusát hallgatom,
...ahogy int felém még kicsit álmatagon a zöldséges lány,
...ahogy a friss francia bagett illatát önkéntelenül beszippantom.

Most itt ülök a dolgozó szobámban. Belekortyolok az eperillatú, mégis kifejezetten őszízű fekete teámba és nézek az ablakon kifelé. Figyelem a lehulló esőcseppeket és csak arra tudok gondolni, hogy szeretnék örökké emlékezni erre a végtelennek tűnő mindennapi pillanatra.