Nézem, ahogy Rúzsa Magdi mindössze 21 évesen teljes erőből, magabiztosan és felszabadultan tolja az It's My Life-ot. "Ez az Én Életem / Most vagy soha / Nem fogok örökké élni / Csak élni akarom az életem, amíg élek..." Az egész előadás úgy ahogy van, magával ragad még egy youtube videón keresztül is...  (...mit művelhetett ott Magdi személyesen???)

 

Mindez megérintett bennem valamit nagyon mélyen. Ebből adódóan, amit most írni fogok, az meglehetősen személyes lesz.

Emlékszem arra a fiatalkori énemre, aki gátlások, gúzsba kötő félelmek és szorongás nélkül vágott bele kapcsolatokba, költözésbe, házasságba, állásinterjúba, utazásba, vállalkozásba... mindezeket tapasztalat és sok esetben megfelelő tudás hiányában. Kérdések nélkül... mert a kevéske tudás akkoriban vakmerően a Mindent jelentette, mert akkor és ott "Ez (volt) az Én Életem - It's My Life". 

 

Emlékszem a mélyrepülésekre is. Az elhasalásokra, a kudarcokra, a megjelenő bizonytalanságra... arra, amikor a villámgyorsan és magabiztosan felépített sikeres életemmel együtt magam is összeomlottam. Amikor először láttam meg hiányosságaimat a tetteim rövidebb és hosszabb távra nyúló következményeinek tükrében... Emlékszem arra az időszakra, amikor elkezdtem elveszíteni korábbi önmagam. Ez is az Én Életem volt.

Emlékszem a tagadásra, hogy velem ez és így nem történhetett meg. Hogy ez nem lehet igaz. És emlékszem a külvilág hibáztatására is, a menekülésre, a szégyenre és a kétségbeesésre. A magányra. Az elzárkózásra. A hárításra.

  

És pontosan emlékszem arra a fordulópontra, amikor megláttam a történtek mögött a magam felelősségét. Addigra már Londonig menekültem hosszú hónapokra az itthon feltorlódott, elbírhatatlannak tűnő nehézségek elől. 27 éves voltam akkor. Azt hiszem, akkor kezdtem el valójában felnőni. Ez a felnövekedés azonban együtt járt nem csupán az életem felé érzett felelősség felvállalásával, hanem sajnos a gátlások beépülésével is...  London után évekbe tellett rendbe tenni mindazt, amit magam mögött próbáltam hagyni. Megtettem, de már nem éreztem azt a megkérdőjelezhetetlen jogot az Élethez, mint korábban. 

 

Hosszú évek belső munkája az, hogy nem maradt így mindez. Hogy az Élethez való jog és annak felelőssége együtt - és csakis együtt - feloldotta a belső gátakat, utat nyitva a szabadságnak. És annak, hogy nem csak én, hanem az Élet is lehet szabad. Ez volt a terápia (pontosabban: a therapeia) ajándéka. 

Tévedés, hogy a terápia csupán beteg és nagyon problémás embereknek való. A therapeia nem feltétlenül gyógyítás. Sokkal inkább a figyelem, az elfogadás, az odaadás és az ítéletmentesség közegében spontán megtörténő gyógyulás - a kapcsolatok gyógyulása által (...és ide tartozik az Élethez fűződő kapcsolat is) - amelyben egyszer csak megnyílsz. Sallangoktól mentes önmagaddá válsz. A therapeia-nak - félreértések elkerülése végett - nem a vágykielégítés a célja, hogy ha nincs párkapcsolatod, akkor legyen. Ha nincs gyermeked, legyen. Ha nincs pénzed, akkor legyen. A therapeia lényege a visszatérés az ősbizalom és a szeretet állapotába. Mindez nem más, mint egy önazonos - de semmiképpen nem önközpontú -, ítélkezéstől mentes, elfogadó tudatállapot. Ide beleérkezve jogod, felelősséged és szabadságod is van az Élethez. Egy olyan Élethez, amelyben hinni és bízni tudsz és amelyik megtart. 

 

Egy (vagy akár több) életen át is lehet hajszolni a hiányérzetek betöltögetését... Lehet menekülni az elkerülhetetlenül fontos összeomlások elől... Lehet megúszásra játszani, minden körülmények között belül maradva a biztonsági zónán. Lehet elutasítani és lehet sóvárogni. Hajszolni és nyüzsögni vagy bénultan passzívnak maradni. Egyet nem lehet: nem vállalni mindezek következményeit.

 

Sikerekkel, kudarcokkal, félresiklásokkal, mindenféle döntések és nem-döntések következményeivel együtt - It's My Life. Ez az Én Életem. 

 

És ez a Tiéd is. Éppen ezért jó, ha tudod...

"...a szerencse nem is szerencse, te csinálod a saját hibáidat / Jobb, ha nem ijedsz meg, amikor kihívnak / Ne kanyarodj el, ne fékezz, bébi, ne fordulj vissza"