2014. szept. 5. Szent-Györgyi Albert: Az őrült majom 3.

 

"Az érdekeltségi komplexum valamennyiünket hatalmában tart, magamat is beleértve. Amikor megkaptam a Nobel-díjat, az egyetlen nagy összeget, amit életemben valaha is láttam, tennem kellett vele valamit. A legegyszerűbben úgy szabadulhattam meg tőle, hogy befektettem; részvényeket vásároltam rajta. Tudtam, hogy közeledik a második világháború, és féltem, hogy ha olyan részvényeim vannak, amelyek értéke háború esetén emelkedik, én is kívánni fogom az öldöklést, így arra kértem az ügynökömet, olyan részvényeket vásároljon, amelyek értéke háborúban zuhanni fog. Megtette. A pénzemet elvesztettem, de megmentettem a lelkiismeretemet."

 

Őrült lett volna volt Szent-Györgyi, hogy így döntött? Vagy csupán naivan békepárti volt? Esetleg ő maga Miskin herceg A félkegyelműből, mert hozzá hasonlóan cselekvő hús-vér ember valójában nem létezik, ha mégis, akkor életképtelen? Nos, ez utóbbit egészen biztosan kizárhatjuk. Szent-Györgyi 93 évesen halt meg és dolgozott egészen a haláláig. Úgy tűnik, szerette őt az élet és minden bizonnyal ő is szerette az életet, amelyben értelmet talált és amelyre teljes mértékben rá merte bízni magát.

Egészen pontosan látta, hogy mi emberek (saját magát is beleértve) mennyire gyarló módon vagyunk képesek működni. Látott - tisztán és ítéletmentesen. Megfigyelt, gondolkodott és cselekedett - meggyőződése szerint. Nem mentette fel magát semmiféle kifogással, hogy miért döntsön inkább mégis a lelkiismerete ellenére. Egységben kezelte a folyamatokat, amelyekben pénzének befektetése szorosan összetartozott a háború pusztító, ügyeskedő dinamikájával, az egyéni anyagi érdekeivel és az öldökléssel. És végig kapcsolatban maradt a lelkiismeretével.

Nincs szó itt másról, mint hitelességről.

 

Tegnap olvastam egy cikket, amely azt a témát járta körbe, hogy mindannyiunkban megvan a hajlam a szociopátiára. A sorozatgyilkosok lelkivilágát feltérképezve háromféle beállítódást figyeltek meg:

 

  1. Az egyik - a legközismertebb, de legritkább - beállítódás a lelkiismeret és empátia totális hiánya. 
  2. A másik - ami sokkal gyakoribb - amikor a tettesek köröket húznak a számukra fontos és lényegtelen emberek közé, és az utóbbiak felé nem mutatnak semmiféle együttérzést. Így egyszerre lehetnek szerető családapák otthon, miközben prostituáltakat gyilkolnak éjszakánként. 
  3. A harmadik típusú beállítódással bírók számára pedig a dehumanizálás válik természetessé, amikor a másik embert vagy embercsoportot nem embernek tekintik, hanem állatoknak, niggereknek, buziknak, selejtnek, démoninak, gyaúrnak, stb. És ez által feljogosítva érzik magukat az odasoroltak bántására, sokszor elpusztítására is.


Szélsőséges esetekret említettem, de ha körbenézel, egészen biztosan tudomásod van olyan emberről, - remélem, nem személyes tapasztalat - aki, otthon szerető családapa, a munkahelyén pedig nincs tekintettel semmire, érzéketlen és kíméletlen főnök. Abban is biztos vagyok, hogy te is gyakran szembesülsz elembertelenítésre utaló megjegyzésekkel. Sajnos annyira mindennapossá vált, hogy a legtöbben már meg sem ütköznek az efféle megnyilvánulásokon. 


Visszakanyarodva Szent-Györgyihez, ő nem állította, hogy belőle ezek a vonások teljesen hiányoznának. Nem volt álszent. Sőt, le merte írni, hogy ha másképp dönt a befektetésével kapcsolatban, talán maga is kívánta volna az öldöklést, mert ezt diktálta volna az érdekeltségi hálója. Megelőzve mindezt, engedett a lelkiismeretének. Hiteles maradt.


Tetszik e vagy sem, az együttérzés megtagadásának, a dehumanizálásnak a csírái sajnos ott vannak mindannyiunkban. (Ne legyünk mi sem álszentek!) Ott vannak benned is és bennem is és minden pillanatban szabadon dönthetünk, hogy mit kezdünk vele. Kapcsolatban maradunk-e a lelkiismeretünkkel, vagy sem? Hogy megtartjuk-e az együttérzést vagy a közönyt választjuk? Hogy az elkülönülésre tesszük-e a fókuszt, vagy arra, hogy valamilyen rejtélyes módon mégiscsak összetartozunk? Szabadságunk van mindebben. És amikor időnként úgy döntünk, hogy nem döntünk, jó ha tudjuk, hogy az is döntés.