2014. szept. 6. - Csáki Judit: Alföldi színháza

 

„… ha nem tudtuk volna, hogy színházat, és ilyen színházat akarunk csinálni, akkor nem bírtuk volna ki ezt az öt évet, ráadásul belső, rohasztó, súlyos konfliktus nélkül. Mert volt minden, üvöltés, veszekedés, mosolyszünet, de mély csalódás a másikban sosem volt közöttünk. (Interjúrészlet Alföldi Róberttel)

 

Volt egy magasabb cél, csinálni egy „olyan” színházat, ami tényleg maga lesz a világ és volt egy társulat, akik szorosan együtt voltak, dolgoztak ezért a közös célért. Mert hittek benne. Annyira hittek, hogy 5 éven keresztül hazánk legsikeresebb és legprovokatívabb színházát vitték együtt, teltházas előadásokkal. Közönségük szerette őket, mindenki mást pedig megosztott.

 

Hiányzik az a szín, amit ők hoztak a hazai színházpalettára, de mégsem erről, és nem is a magasabb célok jelentőségéről szeretnék most írni, hanem megint a szeretetről és arról a félreértésről, hogy a szeretetben nincsenek viták és konfliktusok. Mert ott csak szeretet van.

 

Ez tévedés.  Viták és konfliktusok csak olyan közegből hiányoznak, ahonnan hiányzik a különbözőség. Ahol mindenki egyformán érez, egyformán gondolkodik, és ugyanazt akarja. Ilyen közösség nem létezik. Vagy ha mégis, abban mindenki már kockába van törve és ennek semmi köze a szeretethez.

 

Sok évvel ezelőtt láttam egy tévéműsort, amelyben aggódó családtagok keresték eltűnt hozzátartozóikat. Egy nénike a család többi tagja között arról mesélt, hogy a férje több mint 20 évi házasság után egy vasárnapi ebéd alkalmával kilépett az ablakon (egy földszintes parasztházról volt szó) és elment. Hónapok óta nem hallottak felőle. A riporternő kérdezgette a nénit, hogy volt e valamilyen veszekedés előtte. A néni így felelt: „Közöttünk?! Soha egy hangos szóváltás nem volt!”
Mi lehetett akkor helyette? Jobb nem is belegondolni… A néni  szemlátomást meg volt győződve arról, hogy amiben voltak, a viták hiánya, az a szeretet. A viták hiánya azonban nem jelentett konfliktusmentességet. Csupán annyit, hogy a konfliktus belülről rágott és rohasztott el egy emberi kapcsolatot.

 

 A szeretetben mindenki mássága elfogadott, és nem csupán megtűrt, hanem értékesnek tekintett. Azonban másságunkból adódóan számíthatunk konfliktusokra. Amit Alföldi kimondott, az nagyon fontos. Hogy voltak intenzív érzések, megnyilvánulások, veszekedések. Ezek mégsem váltak bomlasztóvá. Miért? Mert mindenki szabadon lehetett önmaga, szabadon kifejezhette az érzéseit, gondolatait, akár a nem tetszését is. És mindettől nem volt kevésbé tisztelve vagy elfogadva. Ahol egy közösségben időnként nincsenek konfliktusok, ott nem hiszem, hogy a közösség tagjai valójában képesek szeretetben lenni . Vagy elveszítették önmagukat, vagy szeretet helyett a félelemben vannak. Félelemben attól, hogy ha el merik mondani…, ha meg merik mutatni…, hogy valamit mégis másképp tennének… és mindennek hangot adnak, ráadásul helyzethez méltó intenzitással, akkor ki lesznek lökve a közösségből, és/vagy meg lesznek szégyenítve.

 

Ez a félelem mindannyiunkban megjelenik időnként és ez okozza a szorongásainkat. Mi lesz, ha felvállalom a gondolataimat? Mi lesz, ha megmutatom a valódi érzéseimet? Mi lesz, ha nem tudok teljesen higgadtan, érzelemmentesen reagálni? Hogyan leszek akkor megszégyenítve? Vagy kirekesztve? Elbocsátva a munkahelyemről?...

 

Jogos félelmek mindezek, mert a szereteten kívül ez valóban megtörténhet  és meg is történik, látjuk magunk körül.

 

Azonban ha van körülötted egy közösség, vagy akár csak egyetlen ember, aki bízik benned, aki elfogad, aki nem szégyenít meg, akkor legalább vele/velük merd végre megtalálni és megélni önmagad - a különbözőségeddel, a vacakságaiddal, a tökéletlenségeddel, a hibáiddal együtt. És engedd meg magadnak, hogy végre így ahogy vagy legyél szeretve! Úgy, hogy nem kell tenned semmit a szeretetért és főleg nem kell valaki mássá válnod, mint aki vagy.

 

Mindehhez fontos megtanulnunk konfliktusok között is létezni. Megtanulni konfrontálódni. Megtanulni helyzethez méltó reakciókat, visszajelzéseket adni úgy, hogy közben a másik személyét nem kérdőjelezzük meg.  De a magunkét sem! Soha. Csakis így léphetünk ki a szorongásból.