Az elménk elhiteti valóságnak ami illúzió. A valóságtól elszakadva, hipnotikus állapotban éljük mindennapjainkat. Maya ködfátyolán keresztül érzékeljük a valóságot. Nem az van, amit gondolsz. Nem az van, amit a szemeddel látsz. Az elme saját fegyverével azonban képessé válhatunk kikeveredni az illúziók hipnózisából…

A vizualizáció és az érzések összekapcsolásával az elmével elhitethető, ami nem a valóság. Ezzel szabad utat nyithatunk vágyaink megteremtődésének. Ezt hívják tudatos teremtésnek. Végtelenül egyszerű mindez. Elméletben.

Ami miatt mégsem működik ennyire egyszerűen a mindennapokban, hogy ki lett felejtve a nulladik lépés. Ez pedig a valóság és az illúzió megkülönböztetése. Amíg ez nem történik meg, hipnotikus állapotban vagyunk. Tudatos teremtéssel próbálkozni ebben az állapotban olyan, mint álmodni az álomban. Ennek semmi köze a valósághoz. Semmi köze a tudatossághoz. (Furcsa módon, olykor éppen a hipnózis lehet az egyik út, amely ráébreszt a valóságra.)

Amikor eljön a pillanat és felébredünk az illúziókból, akkor és ott fel sem merül bennünk megpróbálni mást teremteni, mint ami benne van a pillanatban. Mert a valóság pont úgy jó, ahogy van. Akkor és ott arra vágyunk, ami éppen születik. A valóságában sosem vagyunk egyedül. Különbözőek vagyunk, de nem vagyunk külön egymástól. Ebből adódóan a teremtés mindig, kivétel nélkül közösségi folyamat. E folyamatban ott vagy te, ott vagyok én, ott vannak a többiek és ott van még valami nagyobb. Mindez együtt van jelen. Olyannyira együtt, hogy a benne lévők nem értelmezhetők külön egymástól. Én nem vagyok értelmezhető nélküled. Sem a külvilág nélkül. Az ember nem értelmezhető Valami Nagyobb nélkül.

Illetve mégis: az illúziókban.