Vannak dolgok, amelyek az emberiség életét évezredek óta - vagy még régebben - kísérik. Ilyen a közösségben megélt élmények és rituálék szerepe, ilyen a hangok világa és ilyen maga a meditáció is. 

 

Időnként bosszankodom azon, hogy a megtapasztalás élménye napjainkban és nyugati kultúránkban kevés ahhoz, hogy elfogadott legyen a tény, mely szerint a fentebbiek igenis jótékony és kifejezetten építő hatással vannak testünkre és lelkünkre egyaránt - ami nem választható szét egymástól. A tudomány számára kevés lett a megtapasztalás, a mérhetőség jelentőségét pedig az egekbe tolták. Kizárólag az válik elfogadottá a tudomány számára, ami a tudomány képviselői által mérhető.

 

Amikor ezzel szembesülök, nehezen tekintek másképp a tudományra, mint egy vallásra, amelynek hitalapjai a mérésre épülnek. "Csak az létezik, amit mérni tudok. Amit nem tudok megmérni, megismételni ugyanúgy újra meg újra, az nem létezik. Vagy mint jelenség létezik: kuruzslásnak hívják."

 

Közhelyszámba megy a példa, mégis érdemes egy pillanatra belegondolni, hogy a középkorban a villamosság és a villanykörte is kimerítette volna a boszorkányság fogalmát...

 

Most meg itt ez a cikk, ami akár egy példa lehet arra is, hogy tanuljunk meg végre hinni a saját megéléseinkben! Mérések nélkül is. Mert ami 10 éve még nem volt mérhető most éppen azzá vált...

 

Egy cikk, amelynek saját megéléseinkre bátran hagyatkozva talán sosem kellett volna megszületnie: