…. és amiből valami flash mob-szerűség lett

 
Ahogy bent, úgy kint, ahogy kint úgy bent. Milyen a világunk manapság? Milyen lehet az utca emberének a külvilághoz való viszonyulása? Rövid, ámde tartalmas egy óra a Blaha Lujza téren, táblával, kalappal, s elszántsággal. Milyen a hozzáállásunk embertársainkhoz, akik csak a figyelmünket szeretnék kérni? Tényleg csak a pénz az érték? Csak pénzt lehet adni? S csak a kézzel fogható dolgokat lehet értékelni? S mi van a figyelemmel, a tisztelettel, s az emberséggel? Az utcán élőknek nincs gondja az elfogadással. Mi, akik szívesebben adunk, mekkora nehézséget jelent elfogadni, bármit is…

Általános válaszok megfogalmazásával most nem szeretnénk megpróbálkozni. Jöjjön inkább egy személyes élménybeszámoló, amiből azt szűrhetsz le szabadon, amit csak akarsz. Természetesen – ha nyitott vagy rá – itt a hozzászólásoknál vagy a facebookon szívesen beszélgetünk erről az egészről.

MIÉRT IS TÖRTÉNT?

Az egész azzal a felismeréssel indult, hogy alapvető gondjaim vannak az elfogadással – nem elméletben, hanem a mindennapok szintjén. Sok év alatt fokozatosan úgy rendezkedtem be, hogy a problémáimat lehetőleg egyedül oldjam meg, ami hol könnyebben, hol nehezebben, de azért valahogy mindig működött. A segítségek, szívességek rendszeres nem elfogadása azonban beindítja az elszigetelődés folyamatát, amelyet segítő hivatásom gyakorlásával sokáig magam előtt is sikeresen lepleztem.

Hétfő este Bogival beszélgettem telefonon és nem titok, hogy eléggé magam alatt voltam. Egy olyan napon voltam túl, amikor minden megkérdőjeleződött bennem: kapcsolatom a külvilághoz, önmagamhoz és magához az Élethez. Elfogadom-e az Életet, ha másoktól nem fogadom el azt, amit ők adni szeretnének?

A hellingeri szemlélet már régóta az orrom alá dörgölte az adok-kapok törvényszerűségeit, hogy a két oldalt valahogy egyensúlyban kell tartani, másképp lelki/érzelmi megborulásra, kapcsolatainkban pedig eltávolodásra számíthatunk. Önmagunkra a rálátás sosem lehet teljes. Egy tükör viszont sok mindent megmutathat, amit másképp nem láthatnánk. A Blaha Lujza téri megmozdulásom efféle tükörnek bizonyult.

A FOLYAMAT ELINDULT

A tükör már akkor működni kezdett, amikor a véletlen elszólásomra Bogi rácsapott és kacagva felkiáltott a vonal másik végén: “Menjünk és csináld meg! Én ott leszek veled!” Én pedig vele nevettem az ötleten és önmagamon – és azzal a mozdulattal ki is raktam a facebookra az egészet. A tettem súlyát csak másnap reggel éreztem meg… de ezt inkább nem részletezem. Érdekesek voltak a reakciók, amelyek bőséggel érkeztek telefonon, e-mailben és posztként egyaránt. A döbbenet, az értetlenség és a támogatás egyaránt jelen volt, de szerencsére a támogatók voltak többségében – amitől hamarjában jobban is éreztem magam, köszönet nekik mindezért! – illetve a nyíltan elvetemültnek/gázosnak/nem normálisnak/stb. tartó ismerőseim vélhetően mélyen hallgattak a dologról és inkább elkerültek. Nem mellesleg, pontosan azt történt kint, ami “bent” a virtuális közösségben – és ami legbelül, önmagamban. Megkaptam azt a bizonyos tükröt.

HELY KÉRDÉSE

Kinéztem a metrókijárattal szemben egy oszlopot, amelyhez egy kissé morózus fiatalember támaszkodott és zenét hallgatott. Mellé álltam és mosolyogtam rá, amíg észre nem vett. Meglepődött, majd egy rövid tisztázó beszélgetés után úgy döntött, semmivel nem kíván hozzájárulni az elfogadás-problémám megoldásához, így “csak” a helyet adta át, valamint egy tanácsot, hogy ne legyek túl offenzív. Mindkét dolgot örömmel fogadtam és tartottam is magam végig a tanácsához. Nem rohantam le senkit, csak nyitottan álltam, mosolyogtam és próbáltam felvenni a szemkontaktust a jövő-menő, ácsorgó, beszélgető, hallgató, tipródó emberekkel – akiknek a többsége keresztül nézett rajtam, vagy döbbenten pillantott rám és a transzparensre, majd tekintetét elkapva továbbsietett. Szemlátomást elegük volt a belül felgyűlt “Mindenki akar tőlem valamit, és biztosan valamit elvenni akar” érzésekből. Így ők inkább semmit sem adnak. Figyelmet sem. Tényleg semmit. Mert úgy érzik, nincs miből és meg kell védeni magukat attól a másiktól, bárki is legyen az. Inkább nem is érdekel. – gondolhatják belül. Oda sem néznek.

Mindezalatt átfutott rajtam egy kérdés: ők vajon hogy állhatnak az elfogadással?

A MÁSODIK, AKI VALÓJÁBAN AZ ELSŐ

Egy tolószékes hajléktalan ember gurult kicsit közelebb. Szomorkás zöld szemét a táblára szegezte, majd rám és mivel nem mozdult tovább, közelebb léptem hozzá. “Én nem tudok mit adni…. Mit adjak? Az igazolványaimat? Maga szociológus-tanuló? …tényleg nem az? Akkor rossz helyre jött, itt mindenki csak kapni akar…” Talán pont ezért vagyok itt – válaszoltam. Egy ölelést azért tudna adni nekem? Megdöbbent. Annál, hogy megöleltem szemlátomást csak az döbbentette meg jobban, amikor felhívtam a figyelmét valamire, arra hogy néhány perc alatt mi mindent adott: figyelmet, érdeklődést, jószándékot és adni akarást… Ő nem gondolta, hogy az életben még bárkinek bármit adni tud.

Pedig sikerült neki.

AKI TALÁN KAPNI AKART

Egy húszas évei vége felé járó fiatalember jött oda hozzám kicsit fura, gátlásokról mesélő testbeszéddel. Mindezekkel együtt nyitni próbált. Tetszett neki az ötlet, kérdezte, mikor jövünk ki legközelebb. Amikor felvázoltam, hogy ez nem egy projekt, hanem nagyon is személyes a dolog, a szemembe nézett – most először – és megkérdezte: “Neked adhatom a szívemet?” Azt hiszem, ezen a ponton eshetett le benne, hogy bár eredetileg talán ő szeretett volna kapni, most mégis ő az, aki adhatna valamit és nem én… És már írt és rajzolt a kirakott papírlapra, piros filctollal: “….sose feledd el, nem vagy egyedül!”

BARÁTNŐRE VÁRVA

Egy mosolygó, nyitott férfire lettem figyelmes (a nők továbbra is messze kerülték a tekintetemet, korosztálytól függetlenül), aki azt hiszem, már egy ideje figyelt. Odaléptem hozzá és megkérdeztem, mit gondol erről az egészről. Egész pozitívan reagált, így felbátorodva megkértem, írja le amit gondol vagy kíván nekem. Éppen elindulni készült a táblához a papírokért, amikor a barátnője megérkezett és döbbenten nézte a jelenetet. Kedvese a táblám mellett irkált valamit, én pedig kicsit beszélgetni próbáltam vele is, de a sokktól végig nem tudott megszólalni. A jó humorú férfi üzenete a következő volt: “Én és Krisztus szeretünk. Ez a fontos.” Elköszöntem tőlük, ők pedig továbbsétáltak.

A HAJLÉKTALAN ÚRIEMBER – AKI NEM ÍR, HANEM DIKTÁL

Igazi nyolckerületi őslakosnak tűnt, aki magabiztosan mozgott a padokon üldögélő helyi klikkek között. Közegében egész meghökkentő volt az a méltóság, ahogy megnézte a táblát. Megkérdeztem tőle, volt e valaha gondja az elfogadással. Természetesen neki soha nem volt, mondta bármiféle bizonytalanság nélkül. A tanácsa pedig – amit leírni nem akart, viszont szívesen mondott tollba: “Egy szép szó és egy ölelés többet ér, mint bármi.” Mindezt olyan méltósággal és távolságtartással jelentette ki, hogy több kérést nem mertem hozzá intézni.

LOHOLVA

Érkezett egy nehezen meghatározható korú, kissé zavartnak és gátlásosnak tűnő fiatalember, aki közölte: őt van aki megölelje… Szemlátomást nyomokban sem értette, mi történik itt.

STRANGER

És végül a Külföldi, aki barátságosan, mosolyogva nézegetett és fogalma sem volt arról, miért állok ott, de láthatóan tetszett neki a dolog. Hamarjában tisztáztuk, hogy nem beszélek franciául, így angolul fejtette ki a mondandóját meglehetősen bőbeszédűen arról, hogy ő nem francia, hanem bretagne-i. Ezt a tényt követte egy részletgazdag földrajzi és történelmi ismertetető, megfűszerezve nem kevés bókkal, amelyek egyik fordulata szerint megtalálta bennem a nő-ideálját. Ezt a magas labdát nem tudtam nem lecsapni és megkérdeztem: “Az anyukádra hasonlítok?” “Igen!” Illetve nem! A nagymamámra!” – jött a válasz. A kimondhatatlan nevű barátságos bretagne-i pedig beszélt tovább, végül kifogyva a szóból írni kezdte a tanácsát: “Please write me soon!”

Mindez vidám zárása volt a bő egyórás megmozdulásnak. Levezetésképpen a Corvin-tetőn kötöttünk ki. De ez a fejezet legyen csak meg azoknak, akik jelen voltak.

Összegzés

  
A próbálkozás várakozáson felül jól sikerült. Ma a nap folyamán keresgéltem azokat a momentumokat, amivel ezt a nagyon pozitív élményt ellenpontozhatom valahol – de utólag sem találok ilyen mozzanatot.

Amit nyertem ebből az első (és második) pillanatban finoman fogalmazva bizarr, kissé nyersebben: idióta ötletből, az alábbiak:

• Nem kell tovább keresgélnem a nyitottságomat – mert megvan!
• Sikerült lejönnöm a falvédőről és a helyzeteket lazán, elfogadóan és humorral tudtam kezelni.
• Ami problémát “fejben” többszöri nekifutásra sem sikerült megoldani, azt nem szabad egy ponton túl komolyan venni – nekem ez most működött!
• Élmény volt, hogy nem kellett megfelelnem semmiféle külső/belső elvárásnak: sem erősnek, sem okosnak, sem megfontoltnak nem kellett lennem. Szabadon lehettem olyan, mint amit az adott pillanat kiváltott belőlem – és még így sem volt szükség védekezésre senkivel szemben.
• Felismertem, hogy az emberek többségének még nálam is nagyobb gondja van az elfogadással épp úgy, mint a nemet mondással. Ebből adódóan ők nem tudnak, nem mernek és nem akarnak adni, még kevéske figyelmet sem. Inkább elszigetelődnek. Kivételek viszont mindig és folyamatosan akadtak!
• Ösztönösen nőként és nem pusztán emberként voltam jelen. Ez lehetett az oka annak, hogy bár próbáltam kapcsolatot teremteni nőkkel éppúgy mint férfiakkal, valódi interakció mégis csak az utóbbiakkal történt.
• Az emberek olyanok, amilyenek és én is lehetek olyan amilyen. És ezen a ponton pedig remekül tudom érezni magam közöttük!

És mégegy fontos dolog: mindig akad barát, aki az őrültségeimben is velem tart. (…mert hát embert ugye barátjáról… :-))

Konzekvencia: Ne ítélj elsőre! Az efféle próbálkozást bátran merjük ajánlani!

Köszönettel tartozom első sorban Boginak, és mindazoknak, akik támogattak.