MIT NYERÜNK A RÉVEN?

2011. szeptember 24.

 

Nem olyan régen szokatlan kezdeményezést indított el a Sopron Bank, azzal a céllal, hogy egy gyermekeket segítő alapítványt támogasson. Kihelyezett Budapesten két automatát, amelynél becsületkasszás alapon lehetett vízhez jutni – ötven forintért -, de a gép pénzbedobás nélkül is kiadta a palackozott vizet.  A bank vállalta, hogy a befolyt összeg kétszeresével segíti az alapítvány munkáját. Az akció eredménye: 100 emberből mindössze 36 volt az, aki fizetett a vízért.

 

A szociológiai kísérletnek is felfogható kezdeményezés végeredménye sajnos egyáltalán nem meglepő. Markánsan van jelen az a tendencia, hogy mindenki szeretne “jól  járni”. Nem lenne semmi baj ezzel, ha az értékek tiszteletben tartását is jelentené ez a szófordulat. Valami olyasmit, hogy jól jártam és örömmel tölt el, hogy egy fontos dologra a valós értékét megfizetve tettem szert – legyen az kenyér vagy tornacipő, bármilyen szolgáltatás vagy élmény.

 

Sajnos fogyasztói mentalitásunk nagyon távol áll ettől. Ahogy a Sopron Bank példája is mutatja, hazánkban a többség azt a szemléletet vallja, hogy jól csak akkor járunk, ha egy számunkra fontos vagy szükséges tárgyat, élményt vagy szolgáltatást jóval a valós értéke alatt, sőt lehetőleg ingyen szerzünk meg. Ezt tartjuk jó üzletnek. Ha összejön, még büszkék is vagyunk élelmességünkre. Ezt a szemléletmódot lovagolta meg néhány éve a Saturn üzletlánc reklámkampánya is, amelyben kifejezetten fukarkodásra (más szavakkal  szűkmarkúságra, zsugoriságra, fösvénységre, kevésbé elegánsan: szarrágásra) szólított fel bennünket – sikeresen.

 

Az elértéktelenedés mintája

 

Leértékelések a világon mindenhol azt jelentik, hogy az áruházak a szezon végén leárazva kiszórják termékkészletüket, helyet teremtve az újdonságoknak. Vevőként alig várjuk ezt az időszakot. Ez érthető, hiszen a naponta változó, dömpingszerűen előállított dobd el és cseréld le divat valóban nem a mélyebb értékek megtartásáról szól. (A tartósan elkészített tárgyak kimentek a divatból.) Nyugaton ezzel mintha jobban tisztában lennének. Hazánkban a leértékeléshez azonban nem csak az  átmeneti értékeket képviselő termékek árleszállítása kapcsolódik, hanem sok egyéb más is.
Általánossá vált az a szemlélet, hogy a valós árat kifizetni valamiért, balekság. Ez a tendencia fokozatosan minden életterületre átszivárgott. Régóta zajlik egy láncreakció, amelynek mindannyian részesei vagyunk.

 

Ott van a Termék (vagy Szolgáltatás), aminek nem szívesen fizetjük meg a valós árát. A Forgalmazó tudva ezt, a Gyártók felé nem fizeti meg az előállítás valódi kiadásait. Ezért a Gyártó egyre lejjebb szorítja a gyártási költségeket, amely a minőség rovására megy. Így az eredetileg jó Termék egyre silányabbá válik (gondoljunk például a kenyérre). Elértéktelenedik. Viszont olcsó lesz, fukarkodhatunk kedvünkre. A fentebbiekhez kapcsolódva, az elértéktelenedés mintája megjelenik a Munkavállalók és Munkáltatók között. Munkáltatóként nem szívesen fizetjük ki a Munkavállalók munkájának valós értékét – beleértve például a járulékokat, mivel a készített Terméket nem lehet reális árán eladni. Munkavállalóként pedig egyre kevésbé tudjuk képviselni saját munkánk értékét – hiszen a Termék, amelynek a készítésén dolgozunk, alul értékelt. Ehhez a mintához szorosan kötődik a tanulási rendszert is. Milyen értéke lehet egy szakma magas szintű tudásának, ha a végterméket a magától értetődően mindenki ára alatt vagy ingyen próbálja megszerezni? Ebben a folyamatban már magunk sem vagyunk tisztában a munkánk értékével, ahogy önmagunk valódi értékével sem. Munkavállalóként nem érezzük, hogy megbecsülnek, ezért saját munkánkat sem tudjuk becsülni. Szidjuk a főnökeinket, a céget, a munkát. Ez utóbbit lehetőség szerint szabotáljuk és igyekszünk csak annyit teljesíteni, ami kifelé még épp elég. Drasztikusabban fogalmazva: arra az asztalra rondítunk, ahonnan enni szeretnének. Ebben a lefelé haladó spirális folyamatban sikeresen elapasztjuk pénzforrásainkat. A szűkösebbé váló anyagi keret jó okul szolgál arra, hogy minden körülmények között mások értékeinek rovására akarjunk jól járni.  Elértéktelenítjük mások értékeit is éppen úgy, ahogyan azt a magunkéval tettük. A morált is egyre könnyebben tesszük félre.

 

Van egy nemzetközi meditációs szervezet, akik Magyarországon is szerveznek több napos spirituális elvonulásokat. Meglehetősen népszerűek. A részvételért (szállásért, étkezésért, tanításért) cserébe csak az elvonulások legvégén fogadnak el adományt. Egyedül hazánkban állt elő az a helyzet, hogy küzdeniük kell a fennmaradásért, mert az adományok rendszerint a közvetlen költségeket sem fedezik. A többi országban, ahol jelen vannak, nincs ilyen probléma, az emberek szívesen és bőségesen adakoznak.

 

Ez a történet sarokkövek tekintetében nem sokban tér el a Sopron Bank kezdeményezésétől. Közös bennük a segítő szándék, a becsületkasszás ötlet, valamint az elfogadó oldalról a kapott értékek megtartása – ár alatt vagy ingyen. Úgy tűnik, leginkább csak kapni szeretnénk. Ebben a folyamatban az értékek egyre drasztikusabban értéktelenednek el. Már nem érzünk késztetést sem arra, hogy a valós árát fizessük meg annak a terméknek, amelyekre szükségünk van vagy a szolgáltatásnak, amelyet szeretnénk igénybe venni. Ezzel párhuzamosan pedig úgy érezzük, egyre kevesebbre telik, egyre jobban meg kell húzni a nadrágszíjat. Ez pedig újabb élelmes trükközésekhez vezet – hiszen kreatív nép vagyunk.

 

A Sopron Bank és a meditációs szervezet példáján világosan látható, hogy az értékválság mellett megjelent a morális válság is. Az ötven forintos tétel rámutat arra a tényre, hogy ez az érték- és morális válság NEM a pénzügyi válságunk folyománya, hanem éppen fordítva. Értékeink elértéktelenítése vezetett bele az egyre növekvő pénzügyi válságba.

 

Valóban megéri?

 

Ez a folyamat mindannyiunkat érint. Részesei vagyunk, amikor tudatosan ár alatt vásárolunk valamit, kihasználva a másik fél megszorultságából adódó lehetőséget… Amikor igénybe veszünk egy szolgáltatást, de nem fizetjük ki a díját – bliccelünk… Amikor elvállalunk egy munkát, majd szabotálni kezdjük az elvégzését… Amikor kedvezőtlen feltételekkel próbálunk alkalmazni valakit… Amikor tisztességtelenül lobbizunk a “jó üzlet” reményében… Amikor a valós érték feletti áron próbálunk eladni, megtévesztve vevőinket… Amikor ügyfélszerzés címén ár alatt kínáljuk szolgáltatásainkat… Amikor kalózfelvételeket készítünk vagy nézünk meg… Vagy amikor nem dobjuk be a palack víz tényleges értékét,  sem az alacsonyra szabott árát (a hűtött ásványvíz értéke a nyári napsütésben nem hiszem, hogy ötven forint lenne), sőt semmit nem dobunk be.


Hosszasan lehetne még folytatni a felsorolást.

 

E gondolatokkal nem célom, hogy pálcát törjek magunk fölött. Nem is tehetném, mivel magam is a részese vagyok ennek a spirális folyamatnak. Viszont ideje elgondolkodnunk. Valóban megéri mindez? Nyerünk annyit a réven, hogy megéri vesztenünk a vámon? Gazdagodunk annyival “jól járós” kis stiklijeinkkel, ami ellensúlyozza veszteségeinket? Nem hiszem. Már eddig is túl nagy árat fizettünk fukarkodós jóllétünkért. Eladtuk a lelkünket.

 

Feláldoztuk a jó termékeket az olcsóért, a magyar árut a külföldiért, a kisboltokat a multikért. Apránként beáldoztuk saját tartásunkat, nagyvonalúságunkat, bőségérzetünket, morális értékrendünket, önbecsülésünket. Elfelejtettük az értéket és a mértéket. Mostanra homályossá vált, hogy mit jelent az Érték és a Rend – együtt és külön-külön. A bennünket érintő közösségek valódi értékrendjével sem vagyunk tisztában. Gyakran ellentmondásosak a szavak és a tettek. Beköszöntött a válság és már fogalmunk sincs arról, hol a helyünk és mi a dolgunk ebben a kaotikussá vált Érték-Rend-Szer-ben.

 

Elértéktelenedett nemzet

 

A nemzet szó jelentése eredetileg kollektív jogokkal rendelkező nemesemberek összességét jelentette sajátos összetartozás-tudattal, közös eredetmítosszal és azonos nyelvvel. (kiv.: Wikipédia) E meghatározás alapján is felismerhető, milyen szoros kapcsolatban állunk egymással. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a kollektív jogok mellett a kollektív felelősséget is vállalnunk kell nemzettudatunkért, közös értékrendszerünkért, valamint azért, hogy mennyit érünk, nemzetként a nagyvilágban. E közösségtől egyénenként nem függetleníthetjük magunkat, mivel annak szervesen a részei vagyunk.

 

Lehetséges-e, hogy egy közösség, amelynek tagjai leértékelik magukat és egymást, valós és maradandó értéket mutasson kifelé? Értékesnek tartja e az egyén azt a közösséget, amelyet rendszeresen ócsárol? Ha ő is e közösség tagja, kit és mit becsmérel valójában? Meg lehet e nemzetként mutatni hitelesen azokat az értékeket, amelyekkel egyénenként nem vagyunk élő kapcsolatban? Mi az, ami látható, hallható, érzékelhető belőlünk egyén és közösség szintjén?

 

A válaszok belőlünk fakadnak. Ahogyan az okok és a következmények is. Magyarországot hazánknak nevezzük, tagjait pedig nemzetünknek. Ha emlegetjük, arról beszélünk, mi történik itthon. Az, hogy mit csinálunk itthon, sok tekintetben mindannyiunkat érint.

 

Hogyan tovább?

 

Felismerve az Érték-Rend-vesztés mintáját, érdemes tudatosítanunk hol a saját szerepünket ebben a folyamatban. Hol kapcsolódunk hozzá? Mivel veszünk benne tevékenyen vagy hallgatólagosan részt? Talán megjelenik a szégyen vagy a bűntudat, vagy az “én szégyellem magam helyettetek…” hárító álláspontja. Ezek egyike sem visz előre. Ha itt elakadunk, marad a lefelé gyűrűző spirál, a válságban pedig egyre mélyebbre kerülünk. Mert van még lejjebb. Sőt, még annál lejjebb is van. Lelkünk darabkáit eladogatva kivetkőzhetünk emberi mivoltunkból is, hiszen a morál mostanra már eléggé meglazult. Egy meglazult cipőfűző is előbb-utóbb kikötődik, ha nem állunk meg, hajolunk le és húzzuk szorosabbra a csomót. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy sosem másokról van szó, hanem a saját otthonunkban saját magunkról. Nem a szomszéd cipőfűzőjével kell kezdeni…

 

Ha sikerült túljutni a hárításon, felismerhetjük, hogy a történtekért nem hibáztatni kell magunkat, hanem felelősséget vállalni érte. Nem a bűnbakkeresés visz előre, hanem a megbocsátás önmagunk felé és a szükséges változások meglépése. Ez által visszaszerezhetjük eladogatott lélek-darabkáinkat, önbecsülésünket és stabil alapokon kezdhetjük újraépíteni egyéni és kollektív értékrendszerünket. Ez csak apránként fog menni –  téglánként – folyamatosan dolgozva önmagunkon. Mindezt nem elég “fejben” felismerni. A változásokat a felismerésekből születő cselekedeteink hozzák majd meg, az, ha másképp csináljuk, mint eddig. Ha végre reálisan állapítjuk meg munkánk értékét, és el is merjük kérni annak árát. Ha felismerjük az értéket és hajlandóak leszünk megfizetni is azt. Nem azért, mert büntetik, hanem mert magunkat büntetjük, ha nem tesszük. Az áramlás csak így indulhat meg a fejlődés felé. Előbb adni kell megtanulnunk, például több tiszteletet. Akár pénzben is kifejezve. Másképp nem megy. Ha nem állunk neki, minden marad a régiben.