2014. szept. 8. - Dunkel Norbert: A zeneterápia kézikönyve

"Egy ismerősöm mindenkit utál, hamar dühbe gurul, alapélménye, hogy „hülyékkel van körülvéve”. Ha azt gondolná néha, nem értem ezt az embert és ez nem azt jelenti, hogy hülye, hanem, hogy én másképp gondolkodom. Ha azt is gondolná, nem baj, hogy valaki így meg úgy gondolja, nem vagyunk egyformák - már változnának dolgok. Új gondolataiból új tettek születhetnének, nem a dühbe gurulás, hanem, pl. kíváncsiság, érdeklődés, türelem vagy humor. A tettekből új szokás, a türelemé, a diplomatikusságé. A jellem indulatossága megváltoznék. Az indulatos-kritikus dühöngő jellem amúgy is sok kardiovaszkuláris (szív-érrendszeri) problémát, vagy emésztési zavart okoz hosszútávon. Az elfojtott agresszió még alattomosabb, a pajzsmirigyet támadhatja meg. Nos, az új, toleráns, kíváncsi, humoros jellem már egy sokkal békésebb, új sorsot vonz magához." - Dunkel Norbert: A zeneterápia kézikönyve
Félreértések elkerülése végett, nem arról van itt szó, hogy bármiféle indulatot érezni hiba lenne. Van úgy, hogy a dühnek igenis helye van. Ki lehet, sőt, időnként ki is kell fejezni. Amiről Dunkel Norbert ír, az a jellemmé kövült indulat, amelynek táptalaja az elfogadás hiánya, az intolerancia, és az az alapélmény, hogy "a világ folyamatosan akadályoz". Ez az élmény előbb tehetetlenségérzést vált ki amiatt, hogy az illető szembesül azzal, hogy a világot nem képes elképzelése szerint irányítani. Majd a kontroll hiánya felett érzett kétségbeesés feszültségét dühbe fordítja át, amit újra meg újra ráborít környezetére. Amikor a feszültségtől való efféle megszabadulás szokássá válik, akkor beszélhetünk dühös jellemről.

Fontos azonban szót ejteni a jellemmé kövült elfojtásról is. Arról, amikor a jólneveltség, a szociális elvárások és a békesség jegyében csak és kizárólag higgadtan szabad reagálni. Akiben ez minta dolgozik, az éppen úgy nem bírja feszültséget, mint a dühös jellem. Ők a notórius aggódók. Tulajdonképpen ugyanarról van itt szó, mint a dühös jellem esetében: együk sem birkózik meg a világ kontrollálhatatlanságának érzéséből adódó feszültséggel. A dühöngő arra tesz kísérletet, hogy a környezetét irányítsa a feszültség ventilálása által, az aggódó pedig önmagát próbálja kontrollálni - ha már a külvilágot nem képes. Ugyanakkor ő is elvárja, hogy a másik fél is hozzá hasonlóan higgadtan, "helytelen" érzelmi töltet nélkül reagáljon. Tehát végső soron valódi szándékát tekintve semmiben sem különbözik a dühös jellemtől, csupán az agresszió megnyilvánulásának módja különbözik. Ugyanazon a sakktáblán lépkednek.

Tegnap a pajzsmirigy problémája kapcsán beszélgettem egy ismerősömmel, akit felháborított az előbbi gondolatmenetem. Kiesve az aggódó/elfojtó mintájából kifejezetten dühös lett, és így már nagyobb érzelmi lendülettel folytattuk a beszélgetést. Végre eleven volt a téma kettőnk között és ő is eleven nyilatkozott, megnyomott hangerővel. Ő azonban egyre feszültebb lett ettől, rám kiabált, hogy miért kiabálok. Továbbra is emelt hangon érvelt azzal, hogy az érzelmekkel telített reakciók ellentéte nem a helytelen érzelmeket visszafogó kommunikáció, hanem az, amikor nem mondunk ki semmit. És hogy milyen szuper, amikor feszültség nélkül meg lehet beszélni mindent... 
Végig nem értette, hogy éppen a hiteles érzelmi reakciók által érhető el kapcsolatainkban a felszabadultság és ez nem azt jelenti, hogy a feszültség eltűnik, mert a másikat támadva ventilálok. A feszültség csak a hiteles érzelmi töltet által válhat hajtóerővé akár az érvelésben, akár egy helyzeten, betegségen, állapoton való túljutásban. Ez volt az, ami a megemelt hangerővel és érzelmi intenzitással elindult közöttünk. Az életet igenlő szenvedélyt fojtjuk meg magunkban a "helytelen" érzelmektől megcsapolt, társadalmilag preferált kommunikációval. Nem léteznek helytelen érzelmek. Csupán tettek vannak, amelyekről dönthetünk, hogy bántunk e vele másokat vagy sem. A dühöddel önmagában még nem bántasz senkit. Legfeljebb a dühből fakadó ártó tetteiddel. A tetteinkre vonatkozó döntésekhez kell a higgadtság, nem az érzelmi állapotaink kifejezéséhez. 

A sakktábláról nem akkor jövünk le, ha a fekete kockáról a fehérekre váltunk, hanem ha megtanulunk méltó módon bánni a bennünk megjelenő feszültséggel és a körülöttünk lévő emberekkel egyaránt. Ha végre nem megszabadulni vagy megúszni próbáljuk a feszültséget... ha a kontrollt már nem tovább erősíteni akarjuk magunk vagy a külvilág felett..., hanem képesek vagyunk - a másik bántása nélkül - benne maradni a magasfeszültségben. Tehát hiteles érzelmekkel reagálunk anélkül hogy a másik személyét támadnánk. Ez esetben a feszültség olyan hajtóerővé alakul át, amely segítségével végre beléphetünk az élet szabad áramlásába, s innentől kezdve nem a sakktábla szabályai határoznak meg, hanem az élet maga, annak pillanatról pillanatra változó természetével.