2014. aug. 22. - Richard Rhor: Emelkedő zuhanás

 

"Ha elfogadjuk egy büntető Isten képzetét, egy olyan istent, aki megbünteti, sőt örök kínokra kárhoztatja azokat, akik nem szeretik őt, akkor olyan abszurd világban fogunk élni, amelyben a földi emberek zömében több a szeretet, mint Istenben! Isten senkit sem zár ki az egységből, de azt meg kell engednie, hogy kizárhassuk magunkat, máskülönben elveszítenénk a szabadságunkat. Ezt a kizárást nevezzük pokolnak..."

 

A pokol tehát az az állapot, amelyben nincsen szeretet. Mert kizártuk magunkat belőle. Szabad akaratunkból vagyunk boldogtalanok. Erre azonban jócskán kondicionáljuk egymást is nap mint nap, amire nem árt odafigyelni. A  hetvenes években létrejött egy olyan gyermekpszichológiai irányzat, amely arra épült, hogy a gyermekek nem kívánatos tetteire szeretetmegvonással reagáljon a szülő. Mondhatnám, hogy ez az elvetemült szemlélet szerencsére nem sokáig maradt fenn, de ez sajnos nem így van. Rákerestem a neten és meglepően sok helyen találtam olyasmiket, hogy a szeretetmegvonás bármely formája helytelen, DE a gyereknevelésben nagyon is helye van a félelemnek, a szégyennek és a bűntudatnak "a megfelelő mértékben". Mert ez kell ahhoz, hogy a gyerek tartsa a"normatívákat". (Az egyik cikkben használták ezt a kifejezést...)

 

Most akkor hogyan is van ez? Szeretlek, de ha valami rosszat teszel, "helyes mértékben" megszégyenítelek? ...hiszen a szégyen, félelem, bűntudat triumvirátusára épülő szorongásnak  helye van,  mivel ezzel megyünk elébe a normaszegésnek? És mindezt, látod, csak érted teszem...

na meg a normatíváért, mert az úgy tűnik, mindennél fontosabb. Nálad is, nálam is.

Találkozzunk a szeretet helyett inkább a normatívában, ott aztán tuti nem okozunk gondot senkinek, és akkor egyikünket sem fogják majd bántani.

Ezért  a nem-bántásért töröm le a szárnyaidat. Mert szeretlek.

 

...
 

Vajon mi épült be ebből az abszurditásból a mindennapjainkba? Hogyan  bánunk magunkkal és egymással, nap mint nap?

 

Ahogy körbetekintek, azt látom, alaposan magunkba szívtuk mindezt. Ha éppen nem a családunkból fakadóan, akkor megtette a szülők helyett mondjuk az oktatási rendszer, vagy a gyerekként kórházban eltöltött pár hét. Ez volt a levegőben... mi meg megtanultunk mélyeket lélegezni...

 

Minderre pillanatnyilag csak annyit tudok mondani, mint a part mellett hentergő róka - aki a szabad levegő helyett inkább a spanglit szippantgatta - mondott a feléje úszó medvének: "Fújd ki, Vidra! Fújd ki!!!"

 

Hagyjuk már ott ezt a poklot! És lehetőleg ne hagyjunk hátra senkit.