Ma egy méregről szeretnék írni nektek. Egy olyan méregről, amivel szinte mindannyian találkozunk életünk során és amelyet képesek vagyunk évekig, évtizedekig, sőt, akár életünk végéig hordozni - mindezt lappangva, anélkül, hogy felismernénk a tényt: megmérgeződtünk. Ilyenkor magunk sem értjük mi történik az életünkkel. A méreg feladataink, lehetőségeink elszabotálására késztetve rombolja végig életünket, vagy az önszabotázs egy másik formáját öltve egyszerűen csak láthatatlanná tesz.

Ez a méreg a bűntudat. Elhatalmasodva pedig a szégyen.

Valamikor tettél valamit, amivel fájdalmat okoztál valakinek. Nem azért, mert velejedig gonosz vagy, - ha így volna, nem lenne bűntudatod - hanem mert akkor és ott nem tehettél mást. Talán lehetett volna másképp, de valami miatt mégis úgy döntöttél, hogy megteszed azt, ami a másiknak fájni fog. Az is lehet, hogy csak utólag jöttél rá, hogy amit tettél, az fájdalmat okozott valakinek... 

Így indul. Ha nagyon régen történt, lehet hogy már nem is emlékszel rá. Nem emlékszel, mikor mérgeződtél meg. Sajnos azonban a felejtés nem hatástalanítja a mérget. Nagyon régen, már a születésedkor is megmérgeződhettél, pont annak okozva hatalmas fájdalmat, aki az életedet adta. Hiába természetes folyamat ez, ha a családi, társadalmi, kollektív mintázatok többsége szerint fájdalmat okozni bűn, akkor a bűntudat elkerülhetetlen.

"Tűnj el a szemem elől!" - hányszor hallottad ezt gyerekkorodban, amikor "elkövettél" valamit? Vagy ha nem mondták ki szavakkal, életed során hányszor hozták egyértelműen tudomásodra, hogy jobb, ha most eltűnsz, mert ha nem, akkor baj lesz. "Tűnj el!" Te pedig megfogadtad. Láthatatlan lettél.

Amikor az az üzenet érkezik feléd, hogy tűnj el, azzal azt az üzenetet is megkapod, hogy nincs többé helyed. Volt, nincs. Az is láthatatlanná vált veled együtt. Csakhogy a helyet, a létezés jogát nem lehet csak úgy elvenni! Akkor sem, ha ezt próbálja elhitetni a külvilág, ahogyan azt is elhitette, hogy fájdalmat okozni bűn. Így aztán már akkor bűnösök leszünk, amikor megszületünk. Ha úgy tetszik, fekete bárányok vagyunk mind és ha elég sokáig és elég jól vezekelünk - kezdve azzal, hogy eltűnünk, amikor azt mondják -, akkor fekete bundánk majd szép lassan kifehéredik... Vagy ha mégsem, akkor jön a szégyen. Ettől fogva már nem csak a "bűn" elkövetésének tette mérgez, hanem a tény is, hogy a lényed sem elég jó, mert még megfelelően vezekelni sem voltál képes. Alkalmatlan vagy. 

Azért csak vezekelsz tovább és még jobban bünteted magad: "Véletlenül" elcseszed a nagyobb lehetőségeidet, "valahogy" mégsem jön össze az életed, fura pechszériába kerülsz - már megint, esetleg mindig a sor végén találod magad, hagyod magad kihasználni, átverni... stb. Az önszabotázs rendkívül kreatív tud lenni! 

Ha létezik fertőző méreg, akkor a bűntudat és a szégyen mindenképpen az. A fertőzés már a bűn definíciójával indul, amit egyezményesen el lett fogadva és amely szerint mindannyian valami módon bűnösek vagyunk, mert biztosan volt legalább egy bűnös gondolatunk vagy normaszegésünk, mulasztásunk stb... Érdemes belepillantani a Wikipédia idevonatkozó részletébe:http://hu.wikipedia.org/wiki/Bűn

Mérhetetlenül abszurd ez az egész.

Ha az előbbiek jelentik a bűnt, akkor vajon mit jelenthet a vétek? Mit jelent az elhibázás? És a normaszegés? Vagy a mulasztás? Vajon miért van ennyi szavunk, ha mind ugyanazt jelenti?

Számomra a bűn definíciója mindössze ennyi: gonosz szándékkal, aljas indokból elkövetett tett.

Minden más cselekedetünk lehet hibás, lehet elvétés (vétek), lehet mulasztás, lehet normaszegés. (Ez utóbbinál azért adódik pár kérdés: kiknek is a normáit szegjük meg? ...miért? ... mivel tartozunk önmagunk felé?) Minden amit teszünk, következményeket von maga után. Ezekért a következményekért - a nem láthatóakért is - felelősséggel tartozunk. Felelősséggel, de nem bűnhődéssel. A felelősségünk és az esetleges jóvátétel számonkérhető, de bűnhődést csak a bűn érdemel és azt mindig a sors határozza meg. 

Büntetés azonban sajnos már a bűntudat után is kijár. De ezt sosem az élet méri, ezt mi mérjük magunkra (önbüntetés) és sajnos egymásra is. Többnyire nem gonoszságból, hanem mert ezt a mintát hoztuk... és amikor a lelkünk mélyén nem szeretnék sem büntetni, sem bántani, sem büntetve vagy bántva lenni, azt sugalljuk, hogy "Tűnj el!" Vagy mi magunk válunk láthatatlanná.