Hogy mi történik egy hangokkal végzett kezelés alatt, azt egyre több  kutatás és elmélet próbálja értelmezni. Valójában a kutatások ellenére sem tudjuk pontosan, hogy mi megy végbe abban a hangtérben, amely a kezelés alatt létrejön. Tapasztaljuk, hogy elindul egy folyamat, belül valami változik. Megváltozik testünk érzékelése, érzelmi állapotunk, a gondolatok kavargása csitulni kezd, sőt, olykor teljesen leáll. A spontán fellélegzésekkel, sóhajokkal vagy testünk önkéntelen rándulásain keresztül a testi-lelki blokkok oldódásnak indulnak, felismerések érkeznek valahol a hangok és a csend között.  

A HANG

A kezelések előtt legtöbbször beszélgetünk. Felszínre kerül a téma, amely akkor és ott a legfontosabb. Megérintjük együtt. Csak érintjük. Nem cincáljuk, nem lapátoljuk arrébb és főleg nem akarunk megszabadulni tőle. Ennyi történik kezelés előtt.

Este amivel érkezett hozzám Pí, a cselekvőképesség témája volt. „Hogyan lehet cselekvővé válni? Hogyan hagyhatom abba végre a halogatást? …mert lépni kell. Muszáj. Ez így nem mehet tovább. Csak hát az a bénultság… amikor erőt vesz rajtam, nem bírok mozdulni. Pedig csak döntenem kellene, de nem megy.”

A hangok szabadon áramlottak végig a test hátoldalán, a lábaktól a fej felé. Gyöngéden simogatták a talpakat és a hátat, végigkúsztak a vállakon, majd újra a test közepéről áramlottak felfelé. Csend lett. A tálak némán pihentek körben a matracon. Finoman megérintve halkan kértem Pí-t, hogy forduljon meg lassan. Nem mozdult. Tudata mélyen aludt, vagy csak lebegett valahol mozdulatlanul.  Újra megsimítottam. Továbbra sem reagált.

„Akkor ez most így van jól. Maradj csak mozdulatlan és pihenj, amíg jól esik.” – gondoltam magamban. Végére érve e gondolatnak, Pí lassan fordulni kezdett. Ahogy a hangok újra megszólaltak a térben, tudata megint elmerült. Együtt voltunk a hangok és a csend között. Szándék és gondolatok nélkül hagytam, hogy a rezgések szabadon áramoljanak, hogy pont úgy legyen az együtt töltött pillanat, ahogy éppen van. A kezelés végén Pí lassan kinyitotta a szemét. Rám nézett és nem mozdult. Nem tudott mozdulni. Kezei és lábai mintha bénultan hevernének, de mégis, ez a bénulás most más volt. Kellemes, gyöngéd és helyénvaló.

– Tudom, hogy csak döntenem kellene, de nem tudok.
– Nem kell döntened. Engedd meg a mozdulatlanságot ameddig csak helye van. Majd érezni fogod a mozdulást legbelül, majd akkor mozdulni fogsz. Nem kell most döntened.

Ahogy mindketten elfogadtuk mozdulatlanságát, Pí megmozdította kezeit.

A CSEND

Van úgy, hogy cselekvőképességünk akkor kel életre, ha el tudjuk fogadni a pillanatnyi bénultságunkat. Ha képesek vagyunk kivárni, amíg a cselekvés belsőnkből indul el, akkor jó eséllyel kerülünk bele egy olyan előremozdító áramlatba, amelyben úgy érezhetjük, alig tettünk valamit, mégis mintha magától történnének velünk a dolgok.  Ellenkező esetben esélye sincs, hogy mindez megtörténjen.

Ha egy külső kényszerítő tényező hatására próbálunk cselekedni, a bénultság érzése kétségbeesetté tesz és egyre mélyebbre süllyedünk a krízisben. Megesik, hogy ebben az állapotunkban a külvilágból próbál valaki döntésre kényszeríteni, ami történhet jó szándékból, de történhet azért is, mert saját bénultságát próbálja az illető a mi döntésünk által feloldani – tudattalanul. Ilyenkor ő maga is bénult és kétségbeesett, tőlünk várja a változás elindítását, hiszen ha én döntök és mozdulok valamerre, akkor óhatatlanul te is mozdulni fogsz, mivel a helyzet megváltozott. Itt is – ahogy bármely más élethelyzetben – jogom van nem dönteni. Neked pedig jogod van akkor is mozdulni valamerre, ha én még nem állok készen a döntésre. Így mindketten vállaljuk a felelősséget önmagunkért.

AZ AKASZTOTT

A Tarot tizenkettedik  nagy arkánuma az Akasztott Ember, aki lábánál fogva függ fejjel lefelé, mozdulatlanul. Zsebéből aranyak hullnak – az idő. Az Akasztott mégis teljesen nyugodt. Nem szenved és nem hagyja magát sürgetni. Elfogadja, ami van. Kivár. Nem kapálózik, nem küzd. Megéli a bénultságot, mégpedig pontosan addig, amíg annak helye van. Kívülről a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, emberünk veszít értékes idejéből. Valójában mindennek éppen az ellenkezője történik. Az Akasztott  belép az  időtlen örökkévalóságba, ahol végre tisztán és szabadon dönthet. A sorsfordító döntés csak ezen a sorsszerű állomáson születhet meg. S ha ez megtörtént, következhet a tizenharmadik forduló, a Halál és Újjászületés.

Legtöbben rettegünk ettől a minőségtől. Pedig itt a döntésen már túl vagyunk és annak következményeivel nézünk szembe. Ahogy elmozdulunk valami felé, valamitől óhatatlanul távolodni kezdtünk. Minden egyes döntésünk valami mellett lemondás is egyben. Ebből adódóan minden döntésünk örömmel és fájdalommal is jár, hol kisebbel, hol nagyobbal, de a lemondás felett érzett fájdalom elkerülhetetlen. Sokszor ettől a fájdalomtól való félelmünkben nem döntünk és nem cselekszünk. Elveszítjük az örömet. Ez az állapot azonban már nem a sorsszerűen megélendő Akasztott állapota, hanem egy riadt belső gyermeké, aki próbálja megúszni a lemondással járó fájdalmakat és lehetséges veszteségeket: megúszni a halált és megúszni az újjászületést. (…mert megszületni is fájdalmas volt.)

Egyszerre nem indulhatunk el minden irányba. Csak egy valami felé. Vagy sehová. Vállalva a felelősséget döntéseink és nem-döntéseink előre látható és nem látható következményeiért megtanulhatunk valami nagyon fontosat: hogy az életöröm a veszteségek dacára szabadon megélhető. Hogy a nehézségek ellenére megtartható a belső béke, s hogy életutunk elfogadása – minden fájdalmas kanyarral együtt – vezet el a maradandó boldogsághoz.

Köszönettel Pí-nek.

2014.  január 24.