Panta rhei – minden örök és ugyanakkor minden változásban van. Kapcsolataink is változnak, ahogy mi magunk is. Semmi nem marad olyan, amilyen volt. Vagy mégis? Lehetséges, hogy időről-időre érzékelésünk csapdájába kerülünk és közben minden, ami körbevesz mégis állandó marad? Mi lehet a valóság és mit jelenthet az a tudás, amely a valósághoz közelebb visz?

Platón szerint a tudás nem más, mint érzékelés és az érzékelés nem más, mint tudás. Hogyan kell érzékelnünk a valóságot ahhoz, hogy érzékelésünk tudást jelentsen számunkra? Mit kell tudnunk ahhoz, hogy érzékelésünk ne a valóságot körbevevő illúziókra fókuszáljon, hanem arra, ami van? A legfontosabb kérdés pedig: miféle láthatatlan szálak fűznek bennünket egymáshoz?

Egy ideje tudatosan figyelem ezeket a láthatatlan szálakat. Figyelem, ahogy emberi kapcsolataim átalakulnak és formálódnak. Hol gazdagodnak és mélyülnek, hol pedig elapasztva a kapcsolatot tápláló forrást, haldoklásnak indulnak. És végül meghalnak. Van úgy, hogy egyértelműen érzékeltem, a közös útnak itt és most vége van és békével veszem/vesszük tudomásul egy kapcsolat halálát. Azzal a békével, amivel egy hosszú és tartalmas élet után bocsátjuk útjára a haldoklót, azzal a belső bizonyossággal, hogy élete kerek és egész volt, a távozása pedig inkább elengedő megnyugvás, mint gyötrelmes fájdalom. Mert mindent megadott az élethez. Mert el tudtam tőle fogadni. Mert én is adtam, amit csak tudtam… eleget. Ő pedig elfogadta. Így szép elengedni. Pontosabban: elengedni csak így lehet.

Minden más próbálkozás az elengedésre sajnos nem több, mint szellemidézés.

Amikor érzékelésünk csődöt mond, a valóság tudása elenyészik. Ilyenkor lelkünk legmélyén képtelenek vagyunk elfogadni a változást. Talán mert túl nagy a fájdalom vagy a sértettség a kapcsolat megváltozása miatt. Magunkat vagy a másikat okoljuk. Felüti fejét a bűntudat, hogy én tehetek mindenről. A kapcsolat halála az én hibám. Vagy az övé! És ami még a bűntudatnál is rosszabb: előkerül a szégyen, hogy nem vagyok elég. Kevés vagyok. Vagy túl sok. Egy biztos: valami nagyon nem stimmel velem. Gondolataink ilyenkor folyamatosan a másik körül kóricálnak, sokszor még hónapok, évek elmúltával is. Aztán látszólag tovább lépünk. Alakulnak új kapcsolatok, születnek új barátságok… amelyek sokszor kísértetiesen hasonlítanak az előző(k)re. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy megidéztünk egy szellemet. Mert nem tudtuk elengedni azt a kapcsolatot és vele őt, amikor a kapcsolat meghalt. 

A szellemidézést nem csak a fájdalom, hanem a vágyakozás is előhívhatja. Amikor a másikra dobva elképzelésünket egy vágyott közös jövőről, szívunk megtelik vágyakkal és az illúzió megvastagodott függönyén keresztül sóvárgásunkat szerelemnek hisszük. Amihez sokszor ragaszkodunk a végsőkig. Nélkülözhetetlennek érezzük magunkat a másik számára - a valóságról pedig egyszerűen nem veszünk tudomást. (Hogy nem kellünk. Vagy nem ÚGY kellünk.) 

Mindkét esetben láthatatlan szálon összekötve a kapcsolatunk szellemével (sőt, nagyon gyakran egyszerre többel is!) éljük múltbéli kapcsolataink lenyomatát. A fájdalom, a sóvárgás, a sértettség, a bűntudat, a szégyen csapdájában vergődve töltjük napjainkat, éveinket múltunkból itt ragadt szellemeink között. Akár egy egész életen át.

Platón a kiutat az érzékelés tudásában és a tudás érzékelésében látta. Mert csak így kapcsolódhatunk a valósággal. 

A gyakorlatban a kiút, ami számomra működött, hogy még egyszer, utoljára élettel töltöm meg a kapcsolatot. Eldöntöm, hogy történjék bármi, hajlandó vagyok érzékelni a kapcsolatom valóságát. Nem csak azt, amit kényelmes érzékelnem, hanem a kapcsolat teljességét. Azt, amit és ahogy kaptam – és elfogadom tőle, még egyszer, utoljára. Elfogadom, hogy amit adott, az elég volt számomra. Egészen eddig. Majd átérzem, azt is, amit én adtam neki. Elfogadom, hogy mindent nem adhattam oda. Vagy ellenkezőleg: elfogadom, hogy mégsem adtam túl sokat. Éppen eleget adtam. Pont eleget. Egészen ezidáig. 
Itt történhet meg a megbocsátás. Így tud megtörténni az elengedés. És innen indul a gyász. Mert egy kapcsolatot – legyen az párkapcsolat, családi kötelék vagy barátság – éppen úgy el kell gyászolni, ahogy egy halottat. E folyamat során (Panta rhei!) végre rend lesz bennem. Visszatér a szeretet. A kapcsolatnak, ami meghalt, végre helye lehet a szívemben.

Megszabadulva szellemeinktől tovább léphetünk és megérkezhetünk a jelen valóságába. Abba a valóságba, ahol az észlelés valóban a tudást jelenti. Ahol egyszerre minden állandó és mégis minden változik. Ahol még az illúziófüggöny mesés színei mögött is érzékelhető a valóság. A szeretet valósága. A valóság szeretete.

 2014.  március 25.