Értékek értéke

2015. január 7.

Most egy olyan témáról fogok írni, amiről semmilyen szinten, még a magam számára sincsenek kész válaszaim. 

Mit jelentenek valójában az értékek? Értéke-e minden esetben az, amiért pénzt adunk? Ha igen, annyi-e amennyit áldoztunk rá? Hajlandóak vagyunk-e áldozni arra, ami valóban értéket jelent? Képesek vagyunk-e értékként tekinteni arra, amit „csak úgy” kapunk? Képesek vagyunk-e megkülönböztetni az értékek értékét? És mi a helyzet önmagunk értékével? És egymáséival?

A korábbi ötezer forintos butatelefonomat pár hete okosabbra cseréltem. Ahogy keresgéltem a régi utódját, meglepetten láttam, hogy jócskán vannak telefonok százezer forint felett, és nyilván azért ekkora a választék, mert el tudják adni őket. Választottam egy olcsóbb, közepesen okosat, mégse legyen már annyira sok az esze, pláne mert ez már nekem nem lenne akkora érték, amekkorát áldozni kéne rá – mégiscsak egy telefon, amin vélhetőleg akkor sem a Jóistennel fogok beszélgetni, ha a legdrágábbra ruházok be. A barátaim meg a butatelefonos hívásaimra is válaszoltak, egytől egyig, sértődés nélkül. :-) Okostelefonom ráadásul első körben a butánál is butábbak bizonyult. Elszállt a teljes telefonkönyvem, korábbi telefonom minden egyes adata.  A régi telefonom értéke hirtelen felértékelődött, ahogy az elveszettnek tűnő kapcsolati hálómé is. Az okostelefon pedig sokat veszített eszmei értékéből.

És ha már itt tartunk, milyen értéke lehet egy kapcsolati hálónak? Amikor éppen elveszni látszik, akkor tűnik fel leginkább a valós értéke: megfizethetetlen. Egyébként meg a mindennapokban talán fel sem tűnik, mekkora érték.

Milyen értéke van a műszaki kütyüknek? És mennyit áldozunk rájuk – valójában? Nem csak a pénzre gondolok, arra, amikor megvásároljuk, hanem az időre is, amit nap mint nap rájuk áldozunk.

Milyen értéke van az időnknek? És hogyan értékeljük egymás idejét? Például amikor megváratjuk vagy sürgetjük egymást…

Tizen- és huszonévesen az időnek még egészen más értéke volt, rettentő hosszúnak tűntek az évek. Valósággal vonszoltál magukat a hónapok – különösen a tanévek időszakában, mostanra pedig úgy telik el egy év, hogy alig lendültem bele. De jó ez így, mert legalább az időm értéke felértékelődött. Ahogy telnek az évek, az időm fokozatosan értékesebbé vált a kényelmemnél,   sőt olykor a biztonságérzetemnél is… Mert mostanra már számít az, hogy mire meghalok, milyen életet tudhatok magam mögött… 

Szívesen élnék egy olyan világban, ahol tisztában vagyunk és lehetünk is saját értékeinkkel. Személyiségünk értékével éppen úgy, mint a munkánkéval. És ahogy a magunkéval, úgy egymáséval is tisztában lennénk és lehetnénk. A másságaink közepette. A közös alaphoz nem volna fontos ugyanabban az istenképben hinnünk, ugyanazt gondolnunk, ugyanazt és ugyanúgy látnunk, élnünk és ugyanazt akarnunk. Ebben a világban mindenki tisztában lenne azzal, ha a másik értékét nem tekinti értéknek, valójában önmaga és a közösség értékéből veszít. Leszólással nem a másikat kisebbíti, csakis saját magát. Ebben a világban nem létezne kirekesztés, sem megfélemlítés, mert helye lenne benne mindenkinek. A maga helyén. Ami őt méltó módon megilleti. Ebben a világban tisztán működne a megkülönböztetés képessége, amely sosem csorbulna ítélkezéssé.

Utópia mindez? 
Meglehet.

Társadalmi szinten talán valóban az. Egyelőre. De a társadalom belőlünk áll. És ha innen nézzük, talán mégsem teljesen utópia. Mert magunkon kezdve, saját közegünkben bármikor el lehet kezdeni ezt a világot felépíteni. El lehet kezdeni gyakorolni a megkülönböztetést – az ítélkezés helyett. Lehet igeneket mondani a valódi értékekre. És lehet nemeket mondani a kirekesztésre, a megfélemlítésre, az ellenségképek gyártására. 

Ennyire egyszerű. Nem kell harcolnod a sötéttel. Elég felkapcsolnod a villanyt.