Tegnap egy barátomtól kaptam egy linket. Online planetárium, ami megmutatja a tartózkodási helyed felett lévő csillagokat, csillagképeket. Körbe tudsz nézni pont úgy, mintha a kertedben, a teraszodon vagy az utcán, esetleg a házad tetején forognál és néznél szét az égen.

 

Néztem a csillagokat, az apró fényesebb és kevésbé fényes kis pontokat, amelyek valamiféle, számomra alig ismert rendszer szerint összekapcsolódnak. Csillagképeket, ha úgy tetszik csillagcsaládokat alkotnak. S ezek a családok egytől egyig a legkülönfélébb minőségeket hordozzák. Mert nincs két egyforma csillag. Mindegyik felszíne, összetétele egy kicsit más, mint a többié. Nincsenek egyforma kapcsolódások sem. De vannak hasonlóságok, közös vonások, közös minták. Csillagok, sőt csillagrendszerek keletkeznek és múlnak el… Csak úgy, mint mi magunk.

 

Ahogy az eget bámultam a teraszomon, időnként lepillantva a laptopomon megjelenő csillagképekre, átzsibogott rajtam az érzés, hogy mennyire aprók vagyunk. Egyszerre vagyunk külön egymástól és mégis együtt, csillagcsaládokat, naprendszereket alkotva. Egyedi színeink és létezésünk mögött ott van egy egész rendszer, amelynek törvényszerűségeit  alig ismerjük. De mégis bízhatunk benne. Mert rend van. Odafönt az égen rend van.

 

És idelenn is.

 

Azt hiszem, ez az érzés, sejtelem és meggyőződés, amely miatt a Hellinger-csoportokat annyira szeretem. Mert minden állítással… amelyek folyamatokban működő konstellációk, együttállások, éppen úgy, mint a csillagok esetében… minden állítással erősödik bennem a hit és a meggyőződés, hogy még a legnagyobb fájdalom és magány érzése mögött is vannak kapcsolatok. Hogy nem létezik egyetlen valóban magányos pillanatunk sem. Csak annyira, mint fent az égen a csillagoknak. Ha felnézek az égre, nem tudok csak egyetlen csillagot látni. A dolgok, ahogyan az égen is, velünk is hasonlóképpen okkal történnek. Értelemmel. És legfontosabb, amikor nézem a sötét égboltot, nem tudok mást látni, csak a szeretet, ami a csillagokat, a csillagrendszereket és az univerzumot vagy univerzumokat összetartja. Azt hiszem, ezért varázsolódunk el, ha az eget bámuljuk egy csillagos éjszakán. Mert felébreszti még a legsötétebb ég alatt is azt a sokszor elveszettnek hitt belső bizonyosságot, hogy minden ellenkező „tünettel” szemben a létezést a szeretet tartja össze. Egyszerűen nem lehet másképp. Amikor ránézek az állítások alatt a Térre, pont ugyanezt érzem, mint tegnap késő este, amikor néztem az eget és a csillagokat...

 

Azok a csillagok mi magunk vagyunk.